A myvirtual team a Budapest-Bamako 2010 névre hallgató, nagy marokkói rohangálás programból a mai napon kivonta magát. Illetve már tegnap. Itt vagyunk Agadirban, szerdán vagy csürtörtökön indulunk haza. Rengeteg kép, video és élmény vár még megosztásra nálunk, ezért kérjük, látogassátok a blogot rendszeresen. Ami ez után következik, az a privát véleményem. Teszem mindezt az egyik szponzor cég vezetőjeként.
Az ok: tulajdonképpen azzal, hogy nem mentünk Bamako-ba (szervezetten) már némiképp értelmét vesztette a dolog. Nem tudtuk eljuttatni az adományunkat, valamint azt a sok apróságot, amit hoztunk magunkkal (írószerek, füzetes, táblakréta, ruhák, stb.). Mi kirándulni szerettünk volna, eljutni olyan helyekre, ahova egyedül lehetetlen, vagy veszélyes. Nem így történt. Egy autóversenyen találtuk magunkat úgy, hogy mi nem voltunk versenyzők, csak egy csapat turista, akik láb alatt vannak. Nem látjuk annak értelmét, hogy a negyvenkettedik kősivatagon menjünk keresztül egy utcai autóval azért, mert a központi szervezésnek erre van ideje/energiája/ötlete.
Sokakkal beszélgettem az elmúlt napokban. Lehet, hogy csak vonzom a hozzám hasonló gondolkodású embereket, de senkitől sem hallottam, sem versenyzőtől, sem a kaland kategória résztvevőitől, hogy ők ezt akarták volna, tetszene nekik, ami itt történik. Azt gondolom, semmilyen körülmények között nem tolerálható az, hogy egy adott nap délutánján a szervezőknek még dimenzionális elképzelésük sincs a következő nap programjáról, vagy a következő esti célpontról, ahova érkezni kellene a mezőnynek.
Nem írok dátumokat, sem neveket, sem csapatszámokat. Pontosan tudjuk, hogy sok csapat a napokban tovább indult Bamako-ba. Lehet, hogy igazuk van - lehet, hogy le kellett volna menni. Persze egy kifejezetten eladásra vett autóval alattunk, repülőjeggyel a zsebünkben biztosan nem lett volna kérdés, hogy megyünk, vagy maradunk. Felesleges kockázatot azonban nem akartunk vállalni. A kockázat itt nem azt jelenti, hogy elakadunk a sivatagban és csak napok múlva jövünk ki, hanem valami teljesen mást. Sajnos a vízumaink az érintett országokba csak két hónapig érvényesek, ezért ezeket már biztosan nem fogjuk tudni felhasználni. Sajnáljuk az elmaradt élményeket, sajnáljuk, hogy amire készültünk, elmaradt. Egy kicsit csalódottak vagyunk.
Az előző években az eseményen részt vettek gyakran panaszkodtak arra, hogy szervezetlen volt az egész. Mi, indulás előtt úgy gondoltuk, hogy most másképp lesz. Egy útikönyvet bocsátották rendelkezésünkre, aminek alapján azt gondolom, el tudtuk volna „foglalni” magunkat. Ebben ötletek, látnivalók, alternatív útvonalak szerepeltek. Ehhez képest volt nap, amikor kaptunk reggel egy koordinátát, hogy ott kell legyünk este. Ennyi. Persze lehet azt mondani, hogy fantáziátlan, magunkat feltalálni nem képes emberek vagyunk, de ezzel talán vitatkoznék.
Van még egy kérdés, amire talán az 1957-es Bogárral érkezett angol úrral történt beszélgetésem világított rá a legjobban: A Budapest-Bamako elvileg ugye arról szólt, hogy sok hóbortos, de talán valahol kedves ember kirándul egyet és közben elviszenk sok adományt olyan helyekre, ahol egy grafit ceruza komoly anyagi és funkcionális értékkel bír. Nem beszélve egy gumipapucsról, vagy egy trikóról, vagy táblakrétáról egy iskolába, vagy egy varrógépről, amivel munkát adhatunk embereknek, akik értéket tudnak teremteni a közösségüknek. Jelentem, ez már nem az. Ez néhány amatőr és néhány magát nagyon komolyan vevő ember terep-rally versenye. A ténnyel semmi gond, de akkor nevezzük nevén a gyereket és akasszuk rá a megfelelő cimkét.
Lehetne még perszer napokat tölteni itt Marokkóban, hiszen ez egy hatalmas ország, feldolgozhatatlan mennyiségű természeti és ember alkotta látnivalóval. Mi mégis hazamegyünk inkább. Nem, nem várjuk meg a 29-i „cél”-ba érkezést itt Agadirban, inkább meglátogatjuk az otthon maradottakat.
A térerő ma is velünk volt a Vodafone Magyarországnak köszönhetően.
