Az NKS Bamakóba megy

Ugye, nem kérdés, hogy mekkora harcsabajusszal megyünk majd?

A kicsit balul elsült 2010-es futam után nem volt gusztusunk az ideihez, bár a tavalyiak közül sokan, úgy látom, most "vesznek elégtételt". Beneveztünk a Saharun-ra, mondván menjünk kirándulni valahova máshova idén, de közbejött egy olyan munka, ami miatt nem tudunk menni. Ja, meg hogy időközben szükségállapot van Tunéziában.

Idén ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint 2009 januárjában, amikor az M7-en előztem a Bamako-s sort. Menni kell, mese nincs. Így hát megyünk, 2012-ben, Bamakoba, ha törik, ha szakad.

Munkaverzió1: Trabanntal és ott hagyjuk

Munkaverzió2: Ranger-rel és ott hagyjuk.

Munkaverzió3: Ranger-rel és hazahozzuk.

Ámon kolléga a Rangert erőlteti, én is hajlok rá. Mindegy is, messze van még, de hogy elmegyünk, ha megérjük, az biztos. Addig is sok szerencsét az idei mezőny minden csapatának, mi itthon epekedve olvassuk az sms-eket és nézzük a nyomkövetőt.

Van némi elmaradás, de szerencsére arra értünk haza, hogy munka annyi, hogy alig győzzük...

Készülnek már az elmaradt napok albumjai, valamint feltöltök egy-pát video-t is, a hét közepéig.

Addig is jöjjön kettő, ami még nem volt. Hogy milyen megfontolásból lesz a 16:9-es videobol 4:3-as torzított a youtube-on, arról nincs elképzelésem...

A myvirtual team a Budapest-Bamako 2010 névre hallgató, nagy marokkói rohangálás programból a mai napon kivonta magát. Illetve már tegnap. Itt vagyunk Agadirban, szerdán vagy csürtörtökön indulunk haza. Rengeteg kép, video és élmény vár még megosztásra nálunk, ezért kérjük, látogassátok a blogot rendszeresen. Ami ez után következik, az a privát véleményem. Teszem mindezt az egyik szponzor cég vezetőjeként.

Az ok: tulajdonképpen azzal, hogy nem mentünk Bamako-ba (szervezetten) már némiképp értelmét vesztette a dolog. Nem tudtuk eljuttatni az adományunkat, valamint azt a sok apróságot, amit hoztunk magunkkal (írószerek, füzetes, táblakréta, ruhák, stb.). Mi kirándulni szerettünk volna, eljutni olyan helyekre, ahova egyedül lehetetlen, vagy veszélyes. Nem így történt. Egy autóversenyen találtuk magunkat úgy, hogy mi nem voltunk versenyzők, csak egy csapat turista, akik láb alatt vannak. Nem látjuk annak értelmét, hogy a negyvenkettedik kősivatagon menjünk keresztül egy utcai autóval azért, mert a központi szervezésnek erre van ideje/energiája/ötlete.

Sokakkal beszélgettem az elmúlt napokban. Lehet, hogy csak vonzom a hozzám hasonló gondolkodású embereket, de senkitől sem hallottam, sem versenyzőtől, sem a kaland kategória résztvevőitől, hogy ők ezt akarták volna, tetszene nekik, ami itt történik. Azt gondolom, semmilyen körülmények között nem tolerálható az, hogy egy adott nap délutánján a szervezőknek még dimenzionális elképzelésük sincs a következő nap programjáról, vagy a következő esti célpontról, ahova érkezni kellene a mezőnynek.

Nem írok dátumokat, sem neveket, sem csapatszámokat. Pontosan tudjuk, hogy sok csapat a napokban tovább indult Bamako-ba. Lehet, hogy igazuk van - lehet, hogy le kellett volna menni. Persze egy kifejezetten eladásra vett autóval alattunk, repülőjeggyel a zsebünkben biztosan nem lett volna kérdés, hogy megyünk, vagy maradunk. Felesleges kockázatot azonban nem akartunk vállalni. A kockázat itt nem azt jelenti, hogy elakadunk a sivatagban és csak napok múlva jövünk ki, hanem valami teljesen mást. Sajnos a vízumaink az érintett országokba csak két hónapig érvényesek, ezért ezeket már biztosan nem fogjuk tudni felhasználni. Sajnáljuk az elmaradt élményeket, sajnáljuk, hogy amire készültünk, elmaradt. Egy kicsit csalódottak vagyunk.

Az előző években az eseményen részt vettek gyakran panaszkodtak arra, hogy szervezetlen volt az egész. Mi, indulás előtt úgy gondoltuk, hogy most másképp lesz. Egy útikönyvet bocsátották rendelkezésünkre, aminek alapján azt gondolom, el tudtuk volna „foglalni” magunkat. Ebben ötletek, látnivalók, alternatív útvonalak szerepeltek. Ehhez képest volt nap, amikor kaptunk reggel egy koordinátát, hogy ott kell legyünk este. Ennyi. Persze lehet azt mondani, hogy fantáziátlan, magunkat feltalálni nem képes emberek vagyunk, de ezzel talán vitatkoznék.

Van még egy kérdés, amire talán az 1957-es Bogárral érkezett angol úrral történt beszélgetésem világított rá a legjobban: A Budapest-Bamako elvileg ugye arról szólt, hogy sok hóbortos, de talán valahol kedves ember kirándul egyet és közben elviszenk sok adományt olyan helyekre, ahol egy grafit ceruza komoly anyagi és funkcionális értékkel bír. Nem beszélve egy gumipapucsról, vagy egy trikóról, vagy táblakrétáról egy iskolába, vagy egy varrógépről, amivel munkát adhatunk embereknek, akik értéket tudnak teremteni a közösségüknek. Jelentem, ez már nem az. Ez néhány amatőr és néhány magát nagyon komolyan vevő ember terep-rally versenye. A ténnyel semmi gond, de akkor nevezzük nevén a gyereket és akasszuk rá a megfelelő cimkét.

Lehetne még perszer napokat tölteni itt Marokkóban, hiszen ez egy hatalmas ország, feldolgozhatatlan mennyiségű természeti és ember alkotta látnivalóval. Mi mégis hazamegyünk inkább. Nem, nem várjuk meg a 29-i „cél”-ba érkezést itt Agadirban, inkább meglátogatjuk az otthon maradottakat.

A térerő ma is velünk volt a Vodafone Magyarországnak köszönhetően.

Itt vagyunk Tarfaya-ban. Az elalvás után még azért beértük a mezőnyt a táborban, ahol nem aludtunk. Nem bántuk meg a szállodát. Egy gyönyörű szakaszon jöttünk végig az óceán partján. Este lesznek képek is.

Itt Tarfayában egy rendkívül finom valamit ettünk, most teázunk, lassan indulunk tovább. Ha ma este is szél lesz a vadkempingezős helyen, akkor ismét keresünk valami fedett helyet.

Ez is Vodafone Magyarország által biztosított mobil megoldással került ide.

Elaludtunk. Laayoune-ban, Nyugat-Szaharában vagyunk. A tegnapi nap képeit felteszem, ha már hajnal négyig válogattam őket.

Kilencedik nap (2010-01-24) képei itt.

Ma egy óceánparti szakasz következik, remélem, nem csúsztunk le róla teljesen.

Délután/este jelentkezünk, ha tudunk. Térerőt mindekinek!

Balage: Nem vicc, napokon át tervezzük már egy Ikarus busz átalakítását, hogy tényleg 5-10 ember el tudjon jönni jövőre.

A nyolcadik nap reggele a M’hamid-ban :) található kempingben ért minket. Nem aludtunk sokat, mert a szervizben eltöltött idő miatt, akaratunk ellenére meglehetősen későn érkeztünk este. A szállásunk „sátor” volt, ami annyiban merült ki, hogy egy vékony falakkal határolt szoba, valamilyen ponyva tetővel burkolva. Hangulatos volt az egész hely, de az ágynemű láttán én inkább hálózsákban aludtam…

Kiadós reggeli után indultunk. Ismét azonos útvonalon a verseny kategóriával. Tudtuk, lesz benne terep is bőven, valamint az egész szakasz minimálisan 600 km, de úgy voltunk vele, hogy végigmegyünk. Végigmentünk. Kezdődött egy homokos szakasszal az etap, amit tanulva korábbi napi tapasztalatainkból, meglehetősen simán vettük. Se elakadás, se ásás. Sok video készült, ha reggel még tudok, töltök fel párat.

A homokot egy kiszáradt szikes tó medre követte, ami elképesztő látvány. Kilométereken keresztül teljesen sík, majdnem tükörsima felület és délibáb. Azt hittük, ennyi volt a terep, gyönyörködhettünk, fotózhattunk, de kiderült, hogy nem: következett egy 50 kilométeres, kősivatagos szakasz. A Gépsárkány egy utcai használatra és romániai túrákra szánt autó. Semmilyen változtatást nem végeztünk a futóművön, mielőtt elindultunk. Ha tudjuk, hogy mi vár ránk, biztosan megerősítjük/megemeljük egy kicsit. Mit mondjak, durva volt. A már korábban említett haspáncél tovább deformálódott, mert ritka volt az olyan rész, ahol nem értünk le és a nagyobb köveken áthaladva nem emelkedett volna meg az autó. Túléltük, a Gépsárkány és mi is. 6 és fél óra alatt megtettünk 140 kilométert, úgy, hogy próbáltuk minimálisra csökkenteni a megállásokat (egy kis hűtőforrasztási kísérlet egy csapatnak, kerékfújás, és –leeresztés, fotózkodás).

Amiben új volt ez nap, az a „taktikánk”: rájöttünk, hogy az útikönyvvel összhangban nem szabad konvojban menni, valakinek mindig van valami dolga, lassabban/gyorsabban menne. Egyedül mentünk végig és megközelítőleg az első 30 közé érkeztünk be a táborba. (Ez annak fényében érdekes, hogy valaki látva minket a reggelinél, megjegyezte, hogy „Hú, de ráérnek ezek a kalandosok, b…meg”)

Az esti táborhely (vadkemping) nekem nem igazán nyerte el a tetszésemet - visszagondolva inkább a körülmények miatt: Egy kősivatagos fennsíkot kell elképzelni, 70-80 kilométeres széllel, ami hordja a port és homokot. A sátrat felállítottuk, de ahogy a húgaim szokták mondani, a végére „idegi alapra kerültem” :) Úgy fújt a szél, hogy én meg sem kíséreltem a sátorban aludni, hanem beültem a kocsiba, a többire nem emlékszem.

A korábbi napoknak és a tegnap estének köszönhetően nincs olyan táska, ruha, pont rajtunk, vagy az autó legeldugottabb részén, amit ne lepne vastagon a por és a homok. Koszosak vagyunk, de nagyon.

Nyolcadik nap (2010-01-23) képei itt.

Ez a bejegyzés is a Vodafone Magyarországnak köszönhetően került ide.

A hetedik nap alapvetően a Gépsárkány sebeinek nyalogatásával telt. A csomagtartó hátsó rögzítése az ugratások (nem szórakozásból, mert ha nem lendülettel vesszük az akadályokat, akkor még most is ott vagyunk) miatt tulajdonképpen megszűnt. Az első kereszttartók előre jöttek és benyomták a tetőt. A csomagtérből fokhagymás sörszag jött, mert apró darabokra tört az italos műanyag doboz.

A kocsi rendberakása után ettünk egy jót a szálloda szomszédságában lévő utcai sütödésnél, mert a pakolás közben felénk fújta a szél a kellemes illatokat. Meghatározhatatlan sült húst ettünk, de nagyon finom volt. Természetesen előtte és utána ment a féldeci. Szigorúan preventív jelleggel.

Evés után még visszamentünk a szállodába és megtörtént, aminek meg kellett: megszülettek a harcsabajszok. Hát, mint mondjak… Nem nézünk ki barátságosan, ma, amikor ezt írjuk, már erősen gondolkodunk rajta, hogy meg kéne szabadulni ezektől a szőrmedvényektől és/vagy sima bajuszt kreálni belőle.

A nap hátralévő része aszfaltbetyárkodással telt, mert az előző napi tómedres élmény után szerettünk volna inkább időben beérni az esti szállásra, M’hamidba. Jut eszembe, M’hamid: a harcsa bajusszal, rendkívül mérgesen tudjuk mondani egymásnak, hogy „M’hamid”, amin még két nap távlatából is igen jókat röhögünk. Ez még el fog hangzani egy-két videón, de belinkelünk ide mindjárt kettőt, kedvcsinálónak.

Úton az említett hely felé, Zagorában megjavíttattuk a 273-as csapat ablaktörlőjét és hegesztettünk egy új vonószemet előre, hogy esélyünk legyen még egyszer kihúzatni magunkat, ha elakadnánk.

Hetedik nap (2010-01-22) képei itt.

Adós vagyok még egy pár nappal. Most éppen kint ülök az óceán partján és a hullámok zúgása mellett írok. Nagyon rossz :) Ma este szálloda lesz és feltöltök mindent.

21-én hagytuk el Merzouga-i tábort, ahol az első két éjszakát töltöttük. Ismét azonos úton a verseny és a kaland kategória, de a verseny mindig korábban rajtol (ennek még lesz jelentősége). Mi szépen, komótosan összepakoltunk és indultunk. Egészen egy kiszáradt tó medréig nem is volt semmi baj. A tómeder ugyanis amíg nem megy át rajta száz autó, meglehetősen szilárd burkolattal rendelkezik, de a verseny mezőny áthaladása a szilárd burkolatot lisztnél finomabb porrá változtatta, mintegy 60 centi mélységben. Ezzel meggyűlt a bajunk. A Gépsárkány ugyanis alapvetően alacsony a többi terepjáróhoz viszonyítva, valamint a már említett Murczin zsolt nevű kókler és brigádja által gyártott haspáncél első része a terepezés miatt homorú lett. Ennek az lett a következménye, hogy a páncél nem eltolja, hanem magunk alá gyűri az utunkba kerülő dolgokat, emelkedik az autó és eljön a pillanat, amikor a négy kerék tapadás híján elforog. Ezt történt itt is. A 273-as csapattal haaldtunk együtt, így kézenfekvő volt, hogy kihúznak minket. Ami ezután következett, az tette kissé kellemetlenné a napot. Kötelet elővettük, vonószemekre rákötöttük és következett a rántás. Illetve következett volna. Az első vonószemünk, amin alakított az említett Murczin leszakadt, a megfeszült és visszapattanó kötél a 273 csapat autóját ledarálta. A kár: két ablaktörlő (szerkezet törött), CB antenna. A mázli, hogy a lerepülő (és szerintem fölkörüli pályára állt) másfél kilós fém nem verte be 273 szélvédőjét és nem ütötte agyon Lajost a kocsiban. Murczin elvtárs és bandájának eddigi mérlege (megint felhívnám a figyelmet, hogy van pecsétes munkalapunk, tehát ezzel még fogok valamit kezdeni): a két sekliből az egyiknek a menete szétment (komoly anyag lehetett), egy hátsó vonószem leszakadt (a másikat nem fogjuk megpróbálni), az első vonószem leszakadt, szétverve egy másik autót, a has”páncél” úgy néz ki, mint egy összegyűrt papír zsebkendő. Nyilván a megfelelő anyagokat és megfelelő  technológiával használták.

Még tengelyig benne figyeltünk a porban, amikor érkeztek a csajok (100-as csapat) és M4, aki végül kihúzott minket, a hátsó, még ép, egyetlen vonószemnél fogva. Bár a csajokról sokan sok mindent mondanak, de meg kell jegyeznem, hogy amikor megláttak minket elakadva, ugráltak ki az autóból és majdnem kivették a kezünkből az ásót/lapátot és segítettek. A menedzser úr, aki velük utazik, persze hangoztatta, hogy menjenek már, mert úgysem lehet itt mit tenni, de ők azért akarták, sőt visszamentek egy pár száz méterrel korábban elakadt csapathoz is segíteni.

Miután kikerültünk,  mi is visszamentünk a korábbi bejegyzésben említett Toyota Hiace-t megnézni, de ott valóban nem lehetett mit tenni, ezért hagytuk náluk a 273 műholdas telefonját.

Közben elkezdett szürkülni és errefelé úgy lesz sötét, mint amikor egy szobában lekapcsolják a villanyt. Mi indultunk tovább, de nemsokára belefutottunk egy nagyobb csoportba, akik az X5 jobb első törött féltengelyét próbálták menetkész állapotra hozni.

Végül egy helyi ember (akiről senki nem tudja, hogy honnan és hogyan került a tómeder közepére) vezetett minket ki a mintegy 70km-re lévő aszfalt útra. Éjfél elmúlt bőven, mire a központi szállásra értünk, ahol nem volt hely, ezért igazoltunk át a szomszéd szállodába, ahonnan a képeket fel tudtam tölteni.

Bár már korábban feltöltöttem a galériát, a rend kedvéért belinkelem még egyszer: Hatodik nap (2010-01-21) képei itt.

Az elakadásról és az azt követő eseményekről nem fotóztunk, mert tényleg azzal voltunk elfoglalva, hogy valaha még kiérjünk abból a tómederből.

M’hamid-ban vagyunk felkeltünk időben, most fogunk indulni.

Átmenetileg, de megszakítva a tegnap megkezdett sorozatot, csak meg szeretném jegyezni, hogy ideértünk a táborba tegnap éjjel. Most éppen reggelizünk, és van Wifi! Tegnap tettünk egy kisebb kitérőt Zagorában, ahol mindenki az autóján elromlott dolgokat javíttatta egy helyi szervizben.

A beszámoló írást ma folyatatom, a feltöltés a térerő kérdése. Remélem, lesz.

Viszont addig is feltöltöttem a nem túl sikeres hatodik nap képeit, kedvcsinálónak. Most nagyobbak a képek, mert itt gyorsabb a net. A bajos részen nem fotóztunk, mert azzal voltunk elfoglalva, hogy hogyan jövünk ki onnan, ezért erről csak írni tudok, meg esetleg a többi csapat fotóit elkérni.

Ha esetleg a 256-os (Toyota Hiace) csapat hozzátartozói olvassák a blogot, akkor kérem, kommenteljék be a mobilszámukat, mert a 273-as csapat műholdas telefonját ott hagytuk nekik, amikor elakadtak és a 273 szeretné visszakapni.

Köszönjük

harmadszorra csak összejon

A JÓ galéria itt. Elnézést :)

Előző este megtudtuk, hogy a már említett kempingben leszünk még egy napot, az ötödik napra a szervezők egy körutat terveztek, végig terepen. Több sem kellett nekünk, mentünk mi is. Borzasztóan élveztük, hiszen ez volt az első nap, amikor végre kiértünk a terepre igazán.

Úgy kezdődött a nap, hogy szépen, komótosan megreggeliztünk, kávéztunk, majd dél után kicsivel elindultunk. Kősivataggal kezdődött a dolog, a megadott navigációs pontokon tulajdonképpen légvonalban haladtunk végig. Itt már egy fényképezkedés kapcsán észrevettük, hogy a csomagtartónk nem áll a helyzet magaslatán, benyomta  a tetőt a két első kereszttartó lába, de tudtuk rögzíteni. Akkor még azt hittük, hogy véglegesen…

Aztán jöttek az egymásba fonódó dűnék és a gyönyörű homok. Az autó teljesen jól bírta, annak ellenére, hogy még normálisan keményre fújt gumikkal mentünk. Egészen annyira, hogy kihúztunk néhány arabot, meg a homokdűnébe ragadt Land Cruiserüket. A Murczin Zsolt nevű szélhámos és brigádjának munkája itt gondolkodtatott el először bennünket, mert ugyanis leszakadt az egyik hátsó vonószem, amit a kocsinkra gyártottak (van munkalapunk, pecséttel, de erről részletesebben a hatodik napot bemutató bejegyzésben szólok majd). Arabok tehát kint a homokból, nagyon hálásak voltak. Egy pár kilométerrel odébb, a szálláshelyüktől rohant ki egy ember és teára vendégelt minket, amiért kihúztuk a többieket a homokból. Mivel tudjuk, hogy illetlenség ezt visszautasítani, de még nagy út volt előttünk, kiegyeztünk abban, hogy este visszajövünk. Tényleg vissza akartunk menni, meg is jelöltük a pontot, de későbbi történések miatt sajnos hiába vártak…

Mentünk végig a pontokon, szépen, ahogy illik, mindegyiket 10-20 méterre érintettük, de az egyik, nagyjából a tábortól légvonalban 9, „úton”, azaz a nyomokon haladva mintegy 30 kilométerre lévő pontnál egyszerűen 200 méternél jobban nem tudtuk megközelíteni a pontot. És itt következett a hiba. Úgy néztük, hogy néhány, nem veszélyesnek tűnő dűne mögött lehet még egy út és talán ott lesz a pont. Át akartunk kelni. Addig nem is volt gond, amíg az egyik tetőről lefelé jövet egy meglehetősen alattomos, lejtős részre nem értünk és nem ült föl az autó alja, jobbra dőlve, a borulás határán. Ásó, lapát, homokvas elő, ásás, próbálgatás, semmi. Némi tanakodás után előkaptuk a kipufogógázos emelőnket, amennyire lehetett kiemeltük a jobb hátát (ezzel alakítottunk egy kicsit az általunk csak diszkóvasnak nevezett, gyári lökhárítón), homokvas alá, próba, semmi. Hangokat hallotunk a távolból, az egyik lengyel csapat volt az, akik megpróbáltak minket kihúzni, de annyira idétlenül feküdt föl a háta és dőlt, hogy nem sikerült. Mondták, hogy egy másik lengyel csapat kocsiján a váltó meghalt, ezért ők visszaindultak azokat segíteni.

Tettünk még egy-két kísérletet de semmi. Addigra viszont koromsötét lett. Mivel a szervezők azt kérték, hogy valaki kint ragad, szóljon, hát előkaptuk a számot és telefonálni akartunk. Nem volt térerő. Az a döntés született, hogy megírom az sms-t nekik, beteszem a zsebembe a telefont, aztán ha véletlenül lesz, akkor majd elmegy. Előkaptuk a kávéfőző szettet és a szobavécénket és arra készültünk, hogy kint éjszakázunk. Volt mindenünk, akár napokra is. Én éppen a HVG-t olvastam a vécén, amikor meghallottam, hogy a telefonon, hogy elment az sms. Bár írtuk nekik, hogy van mindenünk, elvagyunk, nagyon rendesek voltak, mert két másik csapat segítségével kijöttek értünk egy-két órán belül. Köszönjük nekik. Kihúztak, indultunk befelé a táborba, de az volt a döntés, hogy az „úton” megyünk, egy falun keresztül.

Itt sikerült hajszál híján pépre törnöm az autót, amikor az utat kerestük és egy mellékutcából hajtottunk ki a főútra, ahonnan érkezett egy szálloda sofőrje a szálloda Land Cruiserével, úgy körülbelül százzal. Mindannyian a kocsiban meg voltunk győződve róla, hogy „meglesz”, de valami csodával határos módon érintetlen maradt mindkét kocsi. Egyértelműen én voltam a hülye, örülök, hogy megúsztuk.

Visszaértünk a táborba, egyben, ettünk egy-egy jó konzervet, aztán aludtunk egy nagyot. Megvolt az első kalandos nap. A majdnem karambolos részt azért kihagytuk volna.

Azért írom a beszámolókat utólag, mert sem az említett kempingben, sem a sivatagban nem volt térerő, anélkül meg elég nehezen csatlakozunk. Most, hogy van, a Vodafone Magyarország támogatásával megint tudunk megosztani Veletek ezt-azt.

Az itteni szolgáltató hálózatán továbbra is csak GPRS kapcsolatunk van(átlag 3-5 kbps), ezért kisebbek a képek.

Galéria itt.

A tartalmi részt tekintve Missourban hagytuk abba a beszámolót, ezért most szépen, időrendben megpróbálom bepótolni. Van időm, mert bár nem maradtunk Tinerhirben, de ma Peti vezet és ma kihagyjuk a terepet.

2010-01-19: A Missouri teázás után folytattuk utunkat a Merzougától nem messze eső kempingünkbe. Általában együtt megyünk valakikkel, többnyire a 273-as, Tubi Teammel. Vannak csapatok, akikkel időről időre egy-egy szakaszt együtt teszünk meg, ilyen a Fakocka Racing Team, 244-es rajszámmal, valamint gyakran együtt megyünk a 276 csapattal.

A Missourból vezető úton, miután már nagyon éhesek voltunk, találtunk egy kitűnő éttermet a 273-as csapattal, amiről a fényképet fel is töltöttem már, és ott ettünk egy eszméletlen jó ebédet. Az emberek ott is, mint mindenhol, rendkívül barátságosak, kedvesek és ha nem felsőbbrendű fehér emberként állsz hozzájuk (ahogy azt sajnos egy páran teszik), akkor mindent, mindig meg lehet oldani velük. Visszatérve az étteremhez: elképesztően jót ettünk, bár egyelőre még nem sikerült kiderítenünk, hogy pontosan milyen húsból készült az étel. Az étkezés után, csendes pihenőre elegendő idő hiányában folytattuk az utunkat délre, Merzouga felé. Az utolsó 25-30 kilométert leszámítva aszfalton mentünk, de a vége ahhoz pont elegendő volt, hogy megtapasztaljuk a másodrendű utak világát Afrikában. Itt ugyanis irányok vannak, nem utak. Egy néhány autót mi „vezettünk be” a táborba, mi haladtunk a konvoj élén.  A kempingből visszanézve gyönyörű látvány volt, ahogy a teljes sötétben a sivatagban minden irányból érkeznek be az autók. Úgy tűnhetett, mintha a szentjános bogarak valami bulira készülnének a kempingben. A kemping: elképesztő helyen egy európai mércével mérve is minden igényt kielégítő kemping, ahol lehetett választani épületben lévő szoba, berber sátor és területen kívüli vadkempingből, mint opcióból. Rövid tanakodás után a vadkempinget választottuk, bár a berber sátor hangulata és kényelme nyilván egy másik fokozat volt, mint amit a mi sátrunk nyújtott. Bevallom, spóroltunk is egy kisebb összeget ezzel a megmozdulással, mert kettőnknek a sátor+vacsora+reggeli két éjszakára 160 EUR lett volna. Ezzel szemben mi csak a vacsorát választottuk, kettőnknek összesen mintegy ~25 EUR értékben. A kaja ismét fenséges volt, bár Peti a meghatározhatatlan levest nem a legjobb kedvvel fogyasztotta el. Márpedig, amit ő sem szívesen eszik meg, az szinte már ehetetlen :) Nekem semmi bajom nem volt vele, de nem fogom azt kérni az otthon maradottaktól, hogy egy ilyen levessel várjanak.

A vacsora után következett a sátorverés. (Gulyás úr: köszönjük szépen, eszméletlen jó az eszköz!) Jó, hogy nem a kis sátorral támadtunk, mert így tényleg kényelmesen töltöttük az éjszakát, valamint a nappali pont alkalmas volt a főzőcskézésre. Megjegyezném, hogy nem láttunk másnál ekkora sátrat. Igaz, ha versenyezni jönnénk egyszer, akkor biztosan a két másodperc alatt felállítható egyszemélyes sátrakkal támadnánk.

Jut eszembe: az utolsó faluban, egy körülbelül 5nm-es „bolt”-ban beszereztük a turbánjainkat, valamint én egy kaftánt is. A képeken nem látszik, de a kaftán anyaga magában mintás, ötágú csillaggal és félholddal díszítve. A turbán e legjobb, legpraktikusabb viselet, szinte végig abban vagyunk, mert nem ég le a fejünk a perzselő napsütéstől nappal, este pedig kellemesen meleg. A kaftán is hasznosnak bizonyul, de a kívánság listánkon még szerepel egy általunk csak „jedi jelmez”-nek nevezett ruha is, ami tulajdonképpen egy hosszú ujjú kaftán vastag anyagból, kapucnival. Na, olyan még kell. Ez egyébként a téli viselet errefelé. Mert hogy most tél van :)

Az élménybeszámoló tényleg csak holnap jön, mert most már aludnom kellene. Pár kép a 4. napról itt. Kénytelen voltam kisebbre venni a képeket, mert különben reggelig sem menne fel. Az itteni mobilszolgáltató hálózatán GPRS kapcsolat érhető csak el, de szerencsére a Vodafone mobilnetünk működik.